Láng Attila D. cikke

>Lehet, hogy nem így van, de a regények, novellák, melyek ez idotájt születtek, a filmek, melyek erről az időszakról szólnak, bennem azt az érzetet keltik, hogy nagyon őszinték voltak az emberek. Odafigyeltek egymásra, tisztelték egymást.

  Hát természetesen nem _egészen_ így van. Akkor is voltak mogorva, kelletlen és kellemetlen emberek, gonosz emberek, tiszteletlen emberek. És ugye voltak éhezők, voltak kegyetlen hatalmasok, voltak politikai okokból bebörtönzöttek. A regények és a filmek egy idealizált világról szólnak, és ebben nincs is semmi kivetnivaló. Szükségünk van idealizált világokra.
  A különbség az, hogy abban az időben az egyszerű átlagemberek sokkal nagyobb hányada volt -- legalább egy-két jellemvonásában -- jó ember, mint ma. Őket még nem arra tanította az élet, hogy jó embernek lenni nem kifizetődő.
  Láttál részleteket a Váratlan utazásból, ahol olyan egyéniségek vannak, akiknek órákig lehet taglalni a jellemvonásait. Vedd mondjuk Hetty Kinget. Rengeteg rossz tulajdonsága van. Tele van gőggel és előítéletekkel, számára a legkülönb emberek a Kingek, utánuk következnek a velük egy vérből való angol-ír-skót telepesek, s csak legvégül azok a "nem közénk való" franciák meg jenkik. No persze ennél még fontosabb a társadalmi állás; Gus Pike hiába angolszász, akkor is csak egy ágrólszakadt nincstelen, ami még nem lenne baj, mert a vagyoni állapot Hettyt nem nagyon izgatja, no de az apja börtöntöltelék! S őbenne egy percig sem merül fel, hogy talán nem lenne helyes felkarolni Gus Pike-ot, úriembert nevelni, vagyis a börtöntöltelék fiát beengedni maguk közé. (Sőt a családba.) S nemcsak azért, mert tanítónő, hivatása megszállottja. Azért is, mert az előítéletei nem terjednek tovább, mint ameddig egészségesek abból a szempontból, hogy életformájuk elkülönülését megőrizhessék.
  Hetty King tőrőlmetszett példánya az akkori és ottani _valóban élt_ embereknek.

  Több oka van, hogy visszavágyunk. Az alábbi leltár talán nem is teljes.
  1. Az emberek és közösségeik. Törődtek egymással, ügyeltek, hogy jó nevelést adjanak gyermekeiknek, felismerték a hagyományaikban rejlő értékeket és igyekeztek megtartani azokat; de képesek voltak túllépni az értelmetlen, elavult hagyományokon. A Prince Edward-sziget azért is jó helyszín -- noha Montgomery nem szándékosan választotta, beleszületett --, mert minden adottsága megvolt hozzá, hogy igazi idilli hely legyen.
  Amerikában van, a fiatal földrészen, ahol modernség és szabadelvűség uralkodik. De nem az ultramodern és ultraszabadelvű Egyesült Államokban (ami mellesleg egyidejűleg ultrakonzervatív!), hanem Kanadában, ami olyan, mintha Európa tengerentúli folytatása volna. Köztudott, hogy az amerikaiak marslakók, nem ismerik és képtelenek megérteni az európai embert. (Olvastam egy spanyol írónő leírását, aki az USA-ban tanított. Mondta, hogy spanyol. Á, mexikói. Nem, spanyol. Kubai? Puerto Ricó-i? Nem, spanyol, Spanyolországból, Európából. Nem értették. Volt, aki értette, az megkérdezte, hogy van Franco. Ő mondta, hogy Franco tíz éve meghalt. Meg voltak lepve. Aztán megkérdezték, nem hiányzik-e az autója. Azt nem kérdezték, hogy nem hiányzik-e a hazája, az otthona, az anyanyelve, a családja. Tervezem, hogy kiszedem ezt az írást és közreadom az Interneten -- esetleg lefordítom angolra is...) A kanadaiak nem ilyenek. Töméntelen európai vonás van bennük, ismerik Európát, köztük járva európainak érezhetjük magunkat. Mármint ma, a század végén is. Montgomery idejében Kanada épp hogy függetlenné vált, küzdött a jenki befolyás ellen, többek között úgy, hogy szándékosan táplálta európai gyökereit.
  Kanada helyzete azért is kedvezőbb volt akkoriban, mert az Egyesült Államok már több mint egy évszázada kialakult (Montgomery születésekor csak harminchét tagállamot számlált, de régi alkotmánya és jogrendszere, megszilárdult társadalma volt, amely akkoriban már erősen kitépkedte európai gyökereit), Kanada viszont teljesen új volt. A Prince Edward-sziget a Montgomery születését megelőző évben, 1873-ban csatlakozott hetedik tartományként (és a Váratlan utazás kezdő éveiben jött létre még két tartomány); így akkoriban ennek az ötesztendős országnak nem volt semmije, ami saját, az európai gyökerektől független lett volna. (Bizonyos szempontból ma se független: a Nemzetközösség tagja, államfője II. Erzsébet királynő, akinek kormányzója van Ottawában és minden tartomány fővárosában, még Québecben is.)
  A másik adottság, ami a Szigetet kedvező hellyé tette ilyesmire: a fekvése. Nem véletlen, hogy Kanada megszámlálhatatlan szigete közül éppen a Prince Edward-sziget az egyetlen, amely önálló tartomány lett. Biztos megfigyelted, hogy minden országban vannak hatalmas nagy közigazgatási egységek és kicsikék; s utóbbiak mind egy helyen csoportosulnak. Az USA kicsike államai északkeleten vannak, Kanada kicsi tartományai délnyugaton -- vagyis éppen összeérnek. A Szent Lőrinc-öböltől délre fekvő partszakasz Észak-Amerika történelmi szíve, itt jött létre az a tizenhárom állam, amely kikiáltotta az Egyesült Államokat, s itt vannak Kanada Parti Tartományai, a Maritime Provinces vagy Provinces Maritimes. Miért fontos ez? Mert a régi helyeknek van légkörük. Denver, Seattle, Toronto modern helyek: felhőkarcoló-dzsungelek, amik sokáig jelentéktelen falucskák voltak, aztán odaköltözött a vasút vagy a hajókikötő, és hirtelen minden tervezés nélkül milliós nagyvárossá duzzadtak.
  Éppen ez a szerencséje a Szigetnek. Közel van a nagyvárosokhoz: New York, Boston, Halifax csak egy ugrás, így a nagy forgalom oda megy és békén hagyja őket. A Sziget ráadásul nem esik sem a Halifaxba, sem a Szent Lőrinc-folyóra tartó hajók útjába. Ha viszont messzebb lenne, akkor vagy Isten háta mögötti, unalmas hellyé válna, vagy ő maga válna nagyvárossá. (S egy ilyen kicsi szigeten ha Charlottetown nagyvárossá növi ki magát, akkor a falvak élete is átalakul; amelyiket nem nyeli el, annak beszippantja a lakosságát, amelyikét nem szippantja be, annak pedig megmérgezi a levegőjét.)
  A harmadik adottság pedig a táj.

  2. Nem vágynánk vissza olyan helyre, ahol csúnya a táj. A Parti Tartományok és Új-Anglia színpompás, élettel teli vidéke vonzza az embert, s nemcsak a kirándulót, egy évszázaddal később a visszaemlékezőt is. Ha útnak indulsz azon a vidéken, erdőket és mezőket járhatsz be, ahol az ember tevékenységét csak vadregényes kis ösvények és a patakokon átívelő, mohalepte hidacskák jelzik; aztán minden átmenet nélkül szépen megművelt kertekhez érsz, ahol többféle virág van, mint a növényhatározóban.
  Legalábbis Montgomerynél. Kilencven évvel később azért már kicsit megkopott a szépség, kevesebb hely maradt az érintetlen természetnek és a mezőgazdasági területeknek. De azért még van; láttam olyan fényképet a mai Új-Angliáról, ami egy az egyben a század eleji P. E.-szigetnek tűnik.
  S ott vannak az évszakok. A Váratlan utazásban láthattad, milyen élettől kicsattanó nyarak, színorgiában tobzódó őszök és ropogós hószőnyegű, igazi csikorgó telek vannak... Dél-Ontarióban, hiszen ott forgatták a filmet. Márpedig minden évszaknak megvannak a maga örömei, de csak ha igazi. A mi képtelen, összevissza váltakozó évszakainknak nem lehetnek meg az örömei, hiszen egy évben több tucat évszak van, némelyik csak pár napig tart.

  3. A harmadik, amit az előző kettővel egyenlő fontosságúnak érzek: a tárgyak. Ha megnézel egy szobabelsőt a Váratlan utazás akármelyik helyszínén, már nem is kell magyaráznom. Nehéz választani, melyik a legszebb. Sara szobája a Rózsa-portán, a szalon ugyanott, a King-tanya szalonja... akárhová nézel, azt látod, hogy a helyiségeket ízléssel és gonddal rendezték be. Nem bevitték és letették a bútorokat és használati tárgyakat, hanem összeválogatták. Volt miből válogatni, mert az akkori tárgyak nem úgy néztek ki, hogy készítettek nekik egy szögletes, abszolút célszerű tokot. _Díszítették őket._
  És díszesen is öltöztek. Felicity szalmakalapban indul Gushoz látogatóba, mert egy ifjú hölgy kalap és kesztyű nélkül nem lép ki az utcára. Ma baseballsatyeszt nyomnak a fejükbe, mert azt csak föl kell tenni és nagyon cool. De a szalmakalapot, amit ráadásul hajtűkkel rögzítenek, hosszasan kell igazgatni, az nem való a mai rohanó életbe. A kesztyű se.
  Meg a melltű se, ami nélkül sem Marilla Cuthbert, sem Hetty King nem lépett volna ki az utcára. Ékszer manapság? Igazi ékszer legfeljebb zárt körben rendezett, jól őrzött partikon, az utcán semmi szín alatt. Legfeljebb gyűrű, amit nem lehet csak úgy letépni az emberről és továbbgörkorizni.

  Három testrészünknek nyújtanak tehát élvezetet az akkor és ott játszódó filmek és könyvek. A természetes és mesterséges környezet a szemecskénknek, az őszinte emberi viselkedés a szívünknek.

  A századforduló környéke az az időszak, amikor az élet már nem volt olyan primitív, amin egy mai ember csak utálkozna -- de még nem is volt olyan modern, hogy ronda legyen.
  Az akkori falusi emberek többórai, esetleg többnapi útra laktak más településektől, tévé nem volt, de még rádió se -- ezért életüket a saját falujuk határozta meg, nem törődhettek más emberekkel, mint szomszédaikkal, akik persze nagyrészt rokonok is voltak.
  Mezőgazdaságból éltek, ezért a természet vette őket körül, a vad és a kulturált egyszerre, egymás közelében.
  S mivel az akkori tárgyak, öltözékek nem futószalagon, hanem kézi munkával készültek, volt idő díszíteni őket, az ember -- nemcsak a vevő: a készítő --természetes szépérzékének megfelelően. S ha akadt is gyárban készült holmi, az akkori gyári termelés is díszes tárgyakat gyártott, mert a sivárat nem vették volna meg -- és az akkori gyárak is lassabban termeltek.

  Ez a három dolog együtt azt adja, hogy az embert szép látvány fogadja otthonában és azon kívül, és kedves emberek veszik körül. Ebből lesz az, amit lokálpatriotizmusnak neveznek, mert a szép és kellemes helyhez az ember ragaszkodik.
  A lokálpatriotizmust én többre tartom, mint a hazafiságot. Nem vagyok hazafi. Fűznek ugyan érzelmek Magyarországhoz, hiszen ami belém idegződött, azt én se tudom levetkőzni, de igazi hazafiúi érzelmeim a Föld bolygóra vonatkoznak, mert sokkal inkább megérdemli szeretetemet és sokkal nagyobb szüksége van rá. Nem látom értelmét annak, hogy szeressem Esztergom városát, de ne szeressem Stúrovót, pusztán azért, mert a kettő között országhatár, egy mesterségesen kijelölt vonal húzódik. Nem jó példa persze, hiszen akárki rábólint, hogy hát igen, a történelmi Magyarország határa nem is ott volt. De én a történelmi Magyarországot visszautasítom, mert ami volt, volt, az akkor volt, ha vissza akarjuk állítani a múltat, akkor már meg se álljunk Szvatoplukig. Előbb volt itt. A történelmi Magyarország egyébként igazságtalan is volt, hiszen a nemzetek önálló államot szeretnének (amit nem helyeslek, de megértek), s a magyaroknak óriási állam jutott, a többi szomszéd népnek meg egészen kicsike vagy éppen semmilyen. Több nép érdeke mégiscsak előbbrevaló egyénél, ha már nemzetekben gondolkodunk. Én mindazonáltal nem gondolkodom nemzetekben.
  A hazafiság egyébként is gyanús eszme. Szeresd azt a területet, amelynek határait a mellékelt térképen megjelöltük. Ha ennek a területnek egy távoli, téged egyáltalán nem izgató csücskébe olyanok teszik lábukat, akik nem állnak veled azonos állami fennhatóság alatt, akkor rohanj oda, és áldozd fel egyetlen létező életedet arra, hogy megvédelmezd. Később esetleg mi alkut kötünk a te fiaid életének megóvása érdekében, és átengedjük nekik azt a területet, de csak akkor, amikor te már teljesen fölöslegesen meghaltál vagy megnyomorodtál érte. Ha életben vagy, de rosszul bánunk veled, nehogy el merj költözni a mellékelt térképen körbekerített területről. Azon belül mehetsz akárhova, letelepedhetsz egy városban, de tíz kilométerrel odébb egy szakasztott ugyanolyan városba nehogy betedd a lábad, az már a piros vonal másik oldalán van a térkép szerint, bár a vidék, a nyelv, az emberek ruhája ugyanolyan.
  Egy szentpétervári orosz számára a hazafiság azt jelenti, hogy nem szeretheti azt a kis finn falut, ahova negyedóra alatt átruccan a kis vitorlásán. (Vagyis: de szeretheti, ám csupán a hazafiságon kívül és másodlagosan; és csak ha nem áll fenn ellenséges viszony Finnországgal.) Ellenben egész szíve-lelke minden melegével az ő édes földanyácskájaként kell imádnia Anadirt, ami a földgolyó túlsó felén fekszik, ahol akkor ebédelnek, amikor őnála sötét éjszaka van, ahol más nemzet fiai élnek, noha megtalálhatók az ő vértestvérei is (akárcsak New Yorkban), más a vidék, az emberek életmódja, a növény- és állatvilág, más a kontinens neve -- bár az igaz, hogy a két hely között történetesen egyetlen piros vonal sem húzódik a térképen, és az is igaz, hogy a két város hivatali épületein teljesen ugyanolyan zászló leng. Ez bizonyára nagyfokú közösséget ad számukra.
  A hazafiság tehát igen csúnya eszme.

  A lokálpatriotizmus nekem szimpatikusabb. Szeresd azt a területet, amelyhez emlékek kötnek, feltéve, hogy ezek szeretetreméltó emlékek. Ha van két ház, amelyekben laktál vagy ismertél ott valakit, akkor szeresd azt a kettőt, és a többivel ne foglalkozz; akkor se, ha azt a kettőt nem lehet piros vonallal úgy körbekeríteni, hogy a többi útban ne legyen. Egyáltalán nem kell piros vonalakkal vacakolni. Ha van egy rét vagy tó, aminek az egyik végét ismered, a másikon sose jártál, akkor ne vacakolj azzal az értelmetlen kérdéssel, hogy szereted-e a másik végét. Majd ha elvetődsz oda, eldöntöd, hogy szereted-e.

 Láng Attila D.