A. E. Johann - Kanada - óceántól óceánig (1973)
A Prince Edward-sziget

    Charlottetown városában, amely egyben a tenger övezte tartomány legjobb kikötője is, a parlament georgiánus stílusú, méltóságteljes, komoly épületében még ma is mutogatják azt az asztalt, amely körül a kolóniák küldöttei 1864-ben, több mint száz esztendővel ezelőtt összegyűltek, hogy közös elhatározásukat kinyilvánítsák. A tartomány minisztertanács még ma is ennél az asztalnál ülésezik, a falon a tábla: „1864. szeptember 1-én ebben a történelmi nevezetességű teremben, e körül az asztal körül gyűltek össze azok az államférfiak, akiknek megfontolásából és tanácskozásaiból Kanada domínium megszületett.”
     A Prince Edward-sziget azonban ironikus módon nem tartozott a brit- észak-amerikai konföderáció alapító államai közé. (A konföderáció 1867-ben alakult meg, és 1967-ben ünnepelte 100. évfordulóját, többek közt a Montreali Világkiállítással.) A mic-mac indiánok „Abeg-we-it”-nek nevezték a szigetet, ami azt jelenti: „lakóhely a hullámok között”.
      Charlottetownban nagyszerű vitorlásokat építettek (éppen úgy, mint Saint Johnban, Lunenburgban és Halifaxban), és ez, azonkívül, hogy pompásan jövedelmezett, a sziget nevét a világon mindenütt ismerté tette, ahol a vitorlázás és a tengerjárás életszükséglet volt és mesterséggé vált.
      A Prince Edward-szigeten, akárcsak nagyobb szomszédján, Új-Fundlandon, jellegzetesen angol módon éltek és gondolkoztak. – Hiszen Anglia maga is sziget! Szorosabban kapcsolódtak az óhazához, mint a hatalmas, még mindig feltáratlan, belső nyugati területekhez. Az óceán összekötő híd volt, nem elválasztó árok. A sziget lakói, többségükben skót felföldiek, először gyanakvással szemlélték a kanadai államszövetséget. Csak 1873-ban tértek jobb belátásra, miután elég hosszasan és hevesen a lelkükre beszéltek, s politikailag és gazdaságilag egyaránt megszorították őket. Elkésve, hetedik tartományként csatlakoztak a domíniumhoz.
      Nagy komphajók – télen jégtörők – biztosítják az összeköttetést a legkisebb kanadai tartomány és New Brunswick meg Új-Skócia között. A szigetet hajdan sűrűn borító erdők nagy részét kivágták, fájukat hajóépítésre használták fel. A sziget virágzó kertté, a termékenység békés paradicsomává változott. Egész Észak-Amerikában a Prince Edward-szigeten terem a legjobb burgonya. Az eső öntözte, gazdag réteken pompás szarvasmarhák legelnek. Ám mióta a hajóépítésben a vas kiszorította a fát, a Prince Edward-szigetnek és elsősorban Charlottetownnak éppen legfontosabb és legjövedelmezőbb iparát, a hajóépítést kellett feladnia. Csak mostanában virágzott fel újra a sporthajók építése.
      Nem csoda hát, hogy a sziget többé nem tudta a mezőgazdaságba kényszerült lakosait eltartani. A 110 000 főnyi népesség csak nagyon lassan növekedett. Az utódok elvándoroltak a szárazföldre, ahol még korlátlan tér és jövő kecsegtette az életrevalókat. Ennek ellenére a Prince Edward-sziget ma is a legsűrűbben lakott Kanada tartományai között (négyzetkilométerenként 20 fő) – ami egyébként még mindig nem sokat jelent.
      „A végtelen kanadai erdőségek”, ez a másutt máig érvényes kifejezés itt már tartalmát vesztette. Az egész szigeten mindenütt rétek, legelők, szántóföldek nyújtóznak, öreg fákkal szegélyezetten. Sehonnan nincs messze a tenger, és számtalan kisebb-nagyobb öbölkarjával – például a Malpeque-öböllel vagy a Cacumpeque-öböllel – itt is ott is mélyen benyúlik a szárazföldbe. Az éghajlat csodálatosan egyenletes. Nyáron, a meleg, napfénytől szikrázó napokon smaragdként ragyog a sziget a sötétkék tengeren. Ott, ahol látni lehet a termékeny, agyagos talajt, a smaragdszín mély, érett okkervörösbe vált át. Apró falvak fehér házakkal és hófehér templomokkal – ezüstös tajtékszalag az arany homokparton – zöld-fehér-piros-kék – tiszta élénk színek ünnepe – enyhe sós levegő – kék égbolt, melyet soha nem homályosít el pára vagy füstgomoly –, ez a bűbájos Prince Edward-sziget; barátságos emberek, nem nagy gazdagság, de biztonságos jólét. És mindehhez az égnek még egy nagy adománya járul: Amerika keleti partján, Floridától északra sehol sem öleli körül a tenger ilyen melegen és simogatóan az úszókat és fürdőzőket. Mint ennek a zöld szigetnek a partjain. A víz hőmérséklete nyáron 21-22 C°, tehát még éppen frissít, anélkül, hogy hideg volna. 
      Nincs mit csodálkoznunk hát, hogy ennek a varázserejű földdarabnak ma már nem kell keseregnie egykor jelentős hajóiparának hanyatlása miatt. Az idegenforgalom busásan kárpótol érte. A sziget 1700 km tengerpartot kínál – tele védett öblökkel és messze nyúlónyílt homokpartokkal, ahol a tágas Szent Lőrinc-öböl hullámai akadálytalanul göröghetnek végig –, 1700 km-es partot, bár a sziget legnagyobb kiterjedése a North Cape-től East Pointig mindössze 260 km, és szélessége 5 és 50 km között váltakozik. Mintha csak azért teremtette volna az úristen így, hogy remek kirándulásokat lehessen tenni, de a nyaralók éjszakára mindenhonnan hazaérjenek. Szebbnél szebb utak kígyóznak a dűnék között a lapos vagy sziklás partfokok körül, a zöld mezőkön és fenyveseken keresztül, az iharosokban és szilfaligetekben.
      És aki még nyaralása alatt sem akar lemondani a kultúráról, Charlottetownban még színházba is mehet. A „33 Fathers of Confederation”, a kanadai konföderáció honatyáinak tiszteletére 1964-ben a város szívében, a tartományi kormányzóság 120 esztendős épülettömbje mellett ultramodern kultúrközpontot, Memorial Centre-t építettek, ezer személyt befogadó színházzal, képzőművészeti galériával, könyvtárral és természetesen egy ünnepi tetemmel, Memorial Hall-lal, amelyet Erzsébet királynő avatott fel a Memorial Centre többi létesítményével egyetemben, 1964-es kanadai látogatásakor. 1914-ben, az alapító országgyűlés 50. évfordulóján feliratot helyeztek el a Province Building nevezetes Confederation Chamberjében ezzel a szöveggel: „ Az előrelátás vezérelte őket, de művük maradandóbbnak bizonyult, mint sejthették volna.”
      Az észak-amerikai kontinens északi vidékei valójában félig-meddig véletlenül nőttek egybe Kanada hatalmas tömbjével. A Kanadai Szövetség megalapítói, akik 1864-ben Charlottetownban összegyűltek – köztük a zseniális Sir John A. Macdonald, Kanada első miniszterelnöke és Sir Georges-Étienne Cartier, az első kanadai kormány minisztere – csak Kanada keleti részeit képviselték. Nyolc napig tartott az ünnepség, majd a vendégek hívták meg házigazdájukat hajójukra, a Queen Victoriára, amelyen érkeztek.
      J. M. S. Careless történetíró az idézett felirat szellemében örökíti meg a nagy pillanatot: „Ott, a Queen Victoria szivarfüstös nagy szalonjában, borospohárral a kézben, egy szívvel, egy lélekkel határozták el a honatyák, hogy új nemzetet alapítanak. Más nemzetek talán drámaibban kezdték – de vidámabban aligha.”
      A tárgyalások ezzel természetesen nem értek véget; folytatásukra 1864 októberében került sor, Québecben. Ezen a további konferencián harminchárman vettek részt a „Kanadák” (Felső- és Alsó-Kanada), Új-Skócia és New Brunswick, a Prince Edward-sziget és Új-Fundland képviseletében, ők számítanak a konföderáció tulajdonképpeni megalapítóinak, noha – mint már említettem – Prince Edward-sziget csak 1873-ban, Új-Fundland pedig némi közjáték után 1949-ben csatlakozott az államszövetséghez tizedik, utolsó tartományként.
      De hogy befejezzem Kanada megalapításának történetét: miután a „Kanadák”, Új-Skócia és New Brunswick ideiglenesen szövetségre léptek, az ügyet a londoni Gyarmatügyi Hivatal és a brit parlament elé kellett terjeszteni, mert az amerikai kontinens északi részén elterülő brit gyarmatok nem is gondoltak arra, hogy egykori, déli testvéreik példáját követve függetlenné nyilvánítsák magukat. Felső-Kanadában és a Maritimes-ben túlságosan elevenen éltek a fellázadt „Egyesült Államok”-ból elmenekült lojalisták hagyományai, semhogy a Londonnal  való barátságos megbeszélésen kívül bármi más megoldás szóba kerülhetett volna.
      1866-ban a két New Brunswick és Új-Skócia küldöttei megtárgyalták Londonban a Gyarmatügyi Hivatallal az egyesülés részleteit. Prince Edward-sziget és Új-Fundland közömbös maradt. A londoni tárgyalások eredményeként született meg a „British North American Act”. 1867-ben a királyi aláírással hatályba is lépett Kanadának ez az alaptörvénye. A három terület: Kanada, New Brunswick és Új-Skócia mint önálló tartományok (tulajdonképpen azonban mint szövetségi államok) – Kanada néven föderációban egyesült.
      A „British North American Act” bölcs és akkoriban még ugyancsak merésznek számító előrelátással mondja ki, hogy Rupert's Landet és az Északnyugati Területeket is be kell majd kebelezni az új  Kanada államba. A Nagy Tavakon és a hatalmas, járhatatlan sziklafennsíkon, a mai Ontario egész nyugati részét magába foglaló, messzire elnyúló Laurenciumi-táblán túl elterülő vidéket tehát már száz esztendővel ezelőtt a domínium természetes folytatásának tekintették egy olyan ország körvonalait vázolva fal, egy óriási brit birtokét, amely, bár az Atlanti-óceánnál született meg, minden tengerek legnagyobbikának, a Csendes-óceánnak a partjáig ér.
      Prémkereskedés folyt azokon a távoli, puszta vidékeken, amelyet a francia „voyageurs” (utazók) és „coureurs de bois” (erdőjárók) „pays d’en haut”-nak „felső vidék”-nek neveztek. A Hudson-öböl környékéről már kiszorították a franciákat az angolok. A múlt század ötvenes éveinek végén angol expedíciók nyomultak előre egészen a Red River tájáig, a mai Manitoba tartomány déli részére, hogy felderítsék, alkalmas-e a vidék a letelepedésre. A préri fűtenger beláthatatlan messzeségekbe húzódott nyugaton. Akkor még senki nem sejtette, hogy ez a határtalan síkság, amely északon az ismeretlenség homályába vész, és csupán néhány kósza indián , magányos prémkereskedő és a vándorló bölénycsordák birodalmának tűnik, ez a látszólag gazdátlan messzeség egykor az egész földkerekség egyik leggazdagabb gabonatára lesz – hogy a prérin túl, a kanadai Sziklás-hegységet is leigázzák egyszer, és ezzel a préri túlcsorduló termékbősége kiáradhat nyugatra és keletre egyaránt –, s hogy végül a barátságtalan észak is feltárul majd a vasút, a repülőgép és a merész autóutak jóvoltából, s olyan értékes nyersanyagok páratlanul gazdag lelőhelyének bizonyul, mint az olaj, földgáz, vas, nikkel, arany, ezüst és az urán.
      Mindezt, sok egyébbel együtt, nem láthatták előre a hajdani kanadai honatyák, amikor 1864-ben összegyűltek Charlottetownban, a szigeten, amelyet a mic-mac indiánok „a hullámok közti lakóhely”-nek neveztek.
      Ma is rabul ejti az utazót Kanadában az a varázs, amely száz évvel ezelőtt sarkallhatta a honalapító férfiakat: egy hatalmas ország varázsa, amely még mindig telis-teli van nem is sejtett lehetőségekkel, olyan országé, ahol bőven van hely és levegő, és a jövő beláthatatlan fejlődéssel kecsegtet; eszményi ország ez az európai számára, aki csak ritkán elégszik meg azzal, amit már elért vagy megszerzett magának, fáradhatatlanul új lehetőségek után kutat, s közben elfelejti európai örökségét. – Igen, nem tagadom, hogy Kanadában egy felszabadított Európát látok, ahol az európai mindazt meg tudja cselekedni, véghez tudja vinni, amiben őshazája szűkössége, ósdi előítéletei és hagyományi megakadályozzák.
      Ha a kanadai tartományok közül valamelyik példája lehet a kanadai életforma szépségének, a Prince Edward-sziget az: itt élni boldogság, összehasonlítva Németország, Olaszország vagy Japán túlzsúfoltságával – boldogság, minden probléma és gond dacára, melyek természetesen a kanadai viszonyok között is megtalálhatók. Alapjában véve minden kanadai tisztában van ezzel, még a renitenskedők és elégedetlenek is. Senki nem kíván magának különb hazát, mint ez a hatalmas, tágas, nagyszerű ország, amelyet ilyenné formáltak alapítói, anélkül hogy „sejthették volna”.
      És aki belehabarodik ebbe a békés és élettől pezsgő, „hullámok közti” lakóhelybe, olvassa el Lucy Maud Montgomery világsikert aratott bűbájos regényét: az Anne of Green Gablest. A regény a szigeten íródott, és tökéletes hűséggel ábrázolja a Prince Edward-szigetet és lakóit. Esetleg alkalma adódik arra is, hogy Charlottetownban a Memorial Centre-ben meghallgassa Beethoven
Pastorale-szimfóniáját – és akkor úgy érzi majd, hogy az egész sziget egyetlen, mesterien megkomponált gyönyörű pastorale.